Csák Máté elveszett kincsének nyomába eredtünk a palócok földjén

Vajon mi a Budapesttől északkeleti irányba, közúton nagyjából 100 kilométerre található Hollókő? Skanzen? Újra feltalált hagyományok falva? Netán panoptikum? Egyik sem. A községi rangú, alig 400 lakosú Hollókő több száz éves, jórészt ma is lakott parasztházaival, tradícióival, egy nagyon is élő, lélegző település. Nem megidézi, hanem megjeleníti, és a jelenben teszi megélhetővé a múltat.

Hollókő különösen híres húsvéti hagyományairól, de nem csak húsvétkor érdemes felkeresni. A mai formáját a 18. századtól a 20. századi elejéig elnyerő és azóta lényegében változatlan formában megmaradó, 67 házat számláló Ófalu

Azt pedig, hogy nevét nem csak nálunk, hanem az országon kívül is jól ismerik, mutatja, hogy rengeteg külföldről érkező is felkeresi. Azon a menetrendszerinti buszon is ült néhány fiatal külföldi látogató, amellyel mi érkeztünk Palócföld talán leghíresebb településére augusztus 20-án. Várbeli sétánkon pedig szervezett csoport tagjaival is találkoztunk.

Természettől a hagyományokig

S hogy mit kínál Hollókő a látogatóknak? Rengeteg mindent. Egyrészt – különösen a magamfajta városinak – más környezetet, mint a megszokott. A kilépést az ismerősből és a rácsodálkozást a másra. A vendégszeretet megtapasztalását, még ha csak kirándulni is megy az ember a faluba. Másrészt ott a természet:

Méghozzá nagyon szép, még a nyár végén is zölden pompázó környezetben. S persze a kulturális élmények: ha ott járunk, a falu mellett muszáj megnézni a várat is, az azt körülölelő tanösvényt. Ha pedig jeles napon megyünk – mint mi –, biztos hogy sok más dologgal is gazdagodunk.

Szerencsére a járványhelyzet nem tett keresztbe az idei Szent István-napoknak. Mi olyan sétajegyet váltottunk, amivel a várat, majd a világörökségi régi falut is megtekinthettük.

A ragyogó napsütésben rengeteg látogató kereste fel a korábban újjáépített, illetve felújított várat, hogy ott történeti sétán vegyen részt, középkori fegyverbemutatót lásson, vagy csak gyönyörködjön a várfalakról nyíló kilátásban.

Megnéztük a várudvaron felvonult hagyományőrzőket, akik nem csak elhozták, hanem be is mutatták fegyvereiket. Például – ló nélkül ugyan, de – hátrafele nyilaztak, páncélingekbe öltöztek. Azt is demonstrálták azoknak, akik erre eddig nem gondoltak,

(A megoldás egyszerű: egyrészt nehézkesebb elővenni mint oldalról, másrészt egy harcos csak olyan hosszú kardot tud így kihúzni hüvelyéből, mint a saját karja - hasonló a helyzet a nyilak tegezével, hátulról macerásabb előkapni egy új vesszőt, mint egy oldalt lógó tárolóból.)

Persze érdemes az egész várat bejárni, hiszen a belső szobákban kisebb kiállításokon ismerhetjük meg, milyen lehetett a falak között az élet, mikbe öltöztek és miket étkeztek a várnép tagjai, vagy épp bepillanthatunk egy lovag szobájába. Az Öregtornyot pedig már csak a kilátás miatt sem érdemes kihagyni.

Az építmény eredetileg a Kacsics nemzetséghez tartozott, vélhetően már a 13. században állt belőle valamennyi. Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy az ódon hangulatú - főként újjáépített - falakat mindig körüllengi valamiféle titokzatosság, egy gyönyörű nyári napon ugyanis, zsibongó látogatókkkal elillan minden homály. Az viszont vitathatatlan, hogy a várhoz megannyi különös legenda kapcsolódik.

Egy másikban a vár felhúzása szintén egy asszonyrabláshoz és a szabadulás motívumához kötődik. Ám a település nevének viszont van egy humoros, valószínűleg elég modern eredettörténete is – tudtuk meg a vártörténeti séta elején –, melyben egy fiatalember madarakkal, azaz a „holló, kő'?" flegmán feltett kérdéssel akart kedveskedni, alighanem egy fiatal hajadonnak.

Az én fantáziámat azonban a leginkább az a legenda, szóbeszéd ragadta meg, hogy állítólag az egykori magyar kiskirály,

Esetleg a vár környékén, például a várforrásnál elrejtve. Vagy a vár kútjában. Vagy talán egy eddig fel nem fedezett hétszáz éves rejtekhelyen a vár alatt. Vagy tulajdonképpen bárhol. A lényeg, hogy a Csák nemzetség egykori urának legendás vagyona legalább olyan izgalmas adalék Hollókő várához, mint az eddig még szintén meg nem talált, de állítólag létező alagút Szécsénybe. Mindkettőt keresték a múltban, és talán keresni is fogják még a jövőben is. Ha bármelyiket is megtalálják, az egészen biztosan szenzáció lesz.

Időutazás az Ófaluban

A várból széles erdei ösvényen sétálhatunk le az Ófaluba, az eredetileg egyutcás ó-Hollókő házai közé, melyek a régi idők palóc népi építészetének stílusjegyeit viselik magukon. Hollókőn régen többször pusztított tűzvész, a régi zsúptetők könnyen kigyulladtak. Végül a 20. század elején az eredeti jegyeiket megőrző házakon is megjelent a cserépzsindely, így őrizve meg a falut a ma látogatóinak. Szánjunk több órát a házak közötti utcai sétára, hiszen a hollókői örökség egy részét ezekbe betérve láthatjuk.

Mi körbejártuk ezeket a helyszíneket. A falumúzeum döngölt földes padlójú épületében megnéztük az 1900-as évek elejének szobabelsőjét, bútorait, ezek közül volt olyan, amit hozományba adtak. A helyszínen megtudtuk azt is, hogy a kiállított használati tárgyak jelentős része az 1800-as évek második feléből származik.

Benéztünk a fazekasműhelybe, bár én – igazi antitalentumként – nem vállalkoztam arra, hogy a korongozást kipróbáljam. Ellenben a helyi mesterek készítette népi kerámiák, kőcserepekből készülő tálak, edények és a kiállított portéka az én szívemet is megdobogtatta. Avatott szakértőnek nem mondanám magam, de főzni-sütni szeretőként annyival tisztában vagyok, hogy ezek az edények kiváló és főként hosszú évekre szóló szolgálatot tesznek a modern konyhákban is.

Az idei búzából sütött, kalácsra emlékeztető finomságok igen jól estek a séta után. Hasonlóan ízletesek voltak a helyben készült sajtokból kínált falatok, amiket a közelben tartott tehenek és kecskék tejéből állítottak elő. A nyári melegben pedig jó volt megpihenni a sajtbolt vályogfalai között.

Bár mi ezúttal nem ültünk be egyik vendéglátó helyre sem, hogy kipróbáljuk, hogyan bírnánk el a palóc levessel, tócsnival, sztrapacskával, azaz az ismert helyi fogásokból összeálló lakomával – vagy azok velünk –, de azt láttuk, hogy sokan megteszik. Lopva a tornácokon vagy a szabad ég alá tett padokon étkezőkre pillantottam, és mindig igen elégedett arcokat láttam a tányérok felett.

De itt néztük meg, hogyan is kell azt a bizonyos durrogatást művelni a karikás ostorral. Mi eggyel sem mertük megpróbálni, bezzeg aki a helyiek közül ért hozzá, egyszerre kettővel is művelte.

A faluban népmese-felolvasás és táncház is várta a látogatókat, és bemehettünk a palóc játszóházba is. Állítom, ez az egyik legizgalmasabb helyszín a faluban, ahol a gyerekek mellett a felnőttek is remekül szórakozhatnak a különböző népi vagy csak nosztalgiajátékok kipróbálásával. Elmondhatom a következőket:

• patkót dobni nagyon könnyű, az már kevésbé az, hogy patkó meg is maradjon a rúdon;
• félemberméretű malomtáblán akkor is nagyon menő malmozni, ha az ember kikap a játékban;
• néha csak annyi kell, hogy újra gyereknek érezzük magunkat, hogy leülünk egy szalmabálára és nézzük, ahogy a látogató családok együtt játszanak.

S hogy az élmény teljes legyen, a játszóházban Hollókő legóból is megtekinthető. A méretarányos dioráma, amely az Ófalu egy részét mutatja, több mint 15 ezer olyan legokockából épült, melyeket a kereskedelmi forgalomba került készletekben is megtalálni. Néhány egyedi darab elkészítését pedig egyenesen a dániai cég vállalta az építők számára.

Rengetegen tettek így, az élő Hollókő így még élőbbnek tűnt a ragyogóan szép nyári időben. S ami talán a legfontosabb: úgy vált a hely a közösségi élmény terévé, hogy abban láthatóan az ott élő családok, vendéglátók is benne voltak, nem pusztán a látogatók.

Hollókő nem csak megmutatta magát a kíváncsi szemeknek, a finom falatokra, jól sikerült fotókra vágyó turistáknak, mint afféle „szolgáltatás". Még ha rövid időre és csak néhány, érintőleges vonatkozásban is, de Hollókő lakói és a vendégek bekapcsolódtak egymás életébe, és együtt alakították tartalmassá, feltöltővé az ott eltöltött időt.